Lassan teljesen felnövök. Igazából én már azt gondoltam egy hete, hogy felnőttem és kinőttem az utolsó gyermekbetegségeimet is, de Bini rávilágított, hogy még egy nagy lépés hátra van; elengedni.
Mondtam is neki, hogy ne aggódjon, az is meglesz. A napok telnek, az általam belőtt "határidő" pedig rohamosan közeleg. Egyrészt várom, mert ez a helyzet nagyon rossz számomra, másrészt nagyon örülnék neki, ha nem jönne el. Egyre inkább az az érzésem, hogy utóbbiban kár reménykednem...
Szóval gyermekbetegségek; rájöttem, hogy már nem vagyok gyerek. Illetve a szüleim fia vagyok, de saját életem van, amit nekem kell élnem. Nagyon szeretem és tisztelem őket - továbbra is -, de már nem rohanok rögtön haza, ha tehetem. Másfél-, két havonta hazamegyek, mert hiányoznak és szeretek velük lenni.
Aztán volt még egy-két dolog, amik az ilyen otthonlétek alatt intéződtek. Ezeket is magamnak intézem. Harminc évesen el kell tudnom látni magamat teljes mértékben. Erre is jó volt az elmúlt pár hónap. Megtanultam egyedül beszerezni mindent, amire szükségem van, ellátni magam. Vasalni még nem tudok és nem is fogok megtanulni. Ezzel az eggyel úgy vagyok, hogy ennyiben szeretnék valakire támaszkodni. Addig is nem hordok vasalandó ruhaneműt :P
Amire még rájöttem mostanában, hogy bármilyen lánnyal tök jól el tudok beszélgetni - legyen akár régi ismerős, akár vadidegen - egyet kivéve. Mellette leblokkolok, behúzom fülem farkam. Azt hiszem azért, mert nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá ebben a helyzetben.
Tegnap voltam a főnökeimnél elbeszélgetésen. Én voltam kb. az első az osztályról. Gondolom túl akartak lenni minél hamarabb a legfakkolósabb emberen. Rendesen megleptem őket. Mikor megkérdezték, mik a problémáim, azt mondtam semmi, ami őket érinti. Ellenben mondtam egy csomó pozitív dolgot róluk meg a munkájukról, aminek nagyon örültek.
Valamennyire ide kapcsolódik az is, hogy az idei biciklis pályafutásom alatt még senkivel nem vesztem össze, nem mutattam be, nem ordítottam le a haját. Aztán ma rájöttem a magyarázatára is; ezek csak apró kis hülyeségek, amiknek semmi értelmük. Nem érdemes magam felhúzni rajtuk. Ehhez kellett ez a rohadt nagy pofon.
Azt hiszem ez a pofon egy hatalmas katalizátor lett az életemben. Olyan dolgokat ismertem meg, amik korábban egyáltalán nem érdekeltek, olyan változásokat okozott bennem - mind külsőleg, mind belsőleg - amikre régóta vágytam, csak nem akartam - lusta voltam - tenni érte. Szóval lehet - biztos -, hogy ez a jelenlegi helyzet rossz, de volt számomra rengeteg pozitív hozadéka. Akár a korábbi hét évnek; rengeteg élménnyel, tapasztalattal, tudással lettem gazdagabb. Ezeket senki nem veheti el és nem szeretném elfelejteni őket.
Amin szintén ma lepődtem meg, miközben a banánt majszoltam; miért nem ettem én ezt meg korábban, hiszen nagyon finom. Akár a spenót, a zöldségek, saláták és még rengeteg dolog, amiket mostanában újra megkóstoltam. A sor még nincs lezárva; a közeljövőre is be van tervezve sok kóstolás. Aztán ki tudja, lehet lesznek még újabb kedvencek :)
Az elmúlt pár hét legszomorúbb esete viszont vasárnap történt; megtudtam, hogy egy régi jó barátom apukája meghalt - nyugodjon békében. Ettől majdnem annyira kibuktam lelkileg, mint január harmadikán este. De ez még nem volt elég; aznap éjjel a sráccal álmodtam, és az álomnak is letargikus hangulata volt. Pénteken megyünk a temetésre.
